Gondolatok az elmúlásról

 

 

 

Színt vallott az idő

lám széppé láttató mosolyom

mára szertefutó ránc arcomon

bár benne intő

jel

nincs

csak ezernyi emlék

csókok vihara

és minden el nem sírt bánat

fölé ragasztott púderes fedés.

Tudod én próbáltam mindig tartani az ütemet

egyenletes lépés mindenki felé

tartva tisztes távot, hagyni életet

és levegőt hagyni venni és

adni - át benne saját lélegzetem, hogy tartson

-ki-

a lélek a jobb időkig.

De színt vallott az idő

és elvett tőlem ellenséget, barátot,

jól megfogalmazott mondatot

mit most takar márvány színű kő.

Nem lehetek jó hiába akartam

gúny, hatalom, éhség

mar

és vesz el önként belőlem - még

mindent és azon túl,

hogy legyen, legyen nagyobb

és ahogy pusztul

bennem a jó

érik be minden esztelen átok.

De színt vallott az idő

vitte fiatal éveim

és nem hagyott itt

bölcseletet csak múló erőt.

Kitartok egy kicsit még

gyönyörködöm majd ahogy a tavasz

bont ezernyi illatot, neveli ösztönét

az életnek és talán tartogat

nekem is reményt hinni,

hogy nem volt felesleges jónak

lenni amikor nehéz volt járni is...

Mert színt vallott az idő

már nem akar magának társnak

fiatalabbra cserél, másnak

adja -tovább- öregedő

kezem.

Nem baj.

Ez a rend.

Csak

fogd erősen amikor én már

nem szoríthatom ökölbe

és csaphatom asztalra dühöm hát

helyettem légy szavam,

vallasd az időt, mondjon igazat.

 

Rácsok

Falak közé zártuk a holnapot

pedig már a múltunk is csak rácsok mögött létezik.

Szerettem volna megtörni a jóslatot

de csak épp felemeltem a hangom

máris megrepedt vékony burka fegyverszünetünknek.

Letettem már arról, hogy változni kérjelek

és elhamarkodott szitkokat sem kiáltok

csak tűröm ahogy hideg mérgedet magadra tekered.

Segíthettem volna könnyebbé tenni mindent ami most,

percekre bontani az elhatalmasodott időt, hogy

teremjenek végre neked is

nyugalmat simító édes álmok.

Hallgass csak, tudod nekem már fogja a kezem

a végtelen időbe kódolt szerelem

tiszta ágyban

minden éjjel védelmezőn ölel.

Tűri, hogy még mindig segítenék

tűri minden leélt mesém

hallgat, ha csak merengeni hívom

és húsából adna ha nem is kérném.

Levelek

 

 

 

 

 

(...)

 mert néha kell. hogy a bőrre hűljön a csend

és míg szárad

új gondolatoknak ad végre

nyugtot, terveknek magvat.

Te most azt hiszed szomorú vagyok

pedig csak épp megálltam -

villanni láttam múltból

szárba

szökkenő jövőt -

hittem, ha eltaszítalak

mindkettőnk

lelke megpihenhet majd

hisz te mondtad ideje van a csendnek.

Elfáradtam. Ahogy fárad a szél is.

Tollak fekszenek csendben

és hallgat még a papír.

Én tudom, hogy ott vagy valahol

mélyen elrejtőzve

ki nem mondott szavak mögött duzzogsz

és a múlton merengve

taposod a reményt, eltaszítva ölelő kart

mert erősebb a büszkeség.

Ugyan...

Miért?

Sütemény

Megint karácsonyba fordult az idő
és hó is esett már mutatva igazi fehéret
és készül is már a sütemény, fahajat ígérő
édes illatával gőzölgi neked mennyire szeretlek...

Lassú meleget duruzsol a kályha
csattogó acél kezed alatt szabta egyenlő részekre
a gyújtóst és most a duzzogó lángok talpamra
festik vörösen és sárgán a szívedet.
Nyugalom és béke, a hóesésbe beleszakadt csönd
elnyúlik a teraszon. Ami tegnap elromlott
azt mára megjavítod. Öreg pókok telelnek rések között

és hagyjuk, jó lesz majd nyáron irtani szúnyogot.

Meg akartam festeni szénből firkált morzsáim

de jobban kellett az ölelés

mintsem időzzek emlékek felett hisz

rájöttem, te vagy a pillanat most és örökké.

MArgóra

Voltak éjszakák hidegre kitett vágyakkal

és voltak hajnalok lehetőségek nélkül

mire elhaltak a nappalok és újra nyíltak

a holdas éjszakák már enyhült

a magány egy tiszta lélek mellett.

Letettem a tollat és a szögre akasztott

szárnyakat sem

unalom vagy kín miatt lepi most a por.

Szerelem és béke ölel tűz mögül

simogat a csend és nincs miért

kiáltani, hökken a fájdalom és elül.

Tudod a kor csak épp árnyék -

követ, néha láb elé fekszik komoran,

máskor talp alatt tűr és leplezi fény

vagy épp a csillagtalan éjszaka.

Meghallgatom minden meséd.

Elhált házasságok és elmaradt tüzek

fekete betűit mind ismerem tudd,

én míg akartam nem lehettem

sem szabad sem boldog. De kialudt

bennem a gyűlölet  és hirtelen szabad

lett minden lélegzet, ujjról lecsúszott

gyűrűt elnyelte a maradék múlt pokla

és lettem társ, mostoha szolgálóból

az a másik, ki megkeveri az ételt, 

mos hátat, simogat szétgyalogolt talpat,

terít fej alá édes álmot, hagy simítani érdes

ujjakat...

Újra nevetek és megtanultam félelem nélkül járni,

fenn a felhők felett szárnyak nélkül szállni,

merek sárban toporogni meztelen lábbal

feküdni a fűben  nyakamban édes csókokkal

és tudom, már minden rendben.

Kérdezted ki vagyok?

Vagyok a hó alatt a  jég

vakítón kemény

török csontot is
ha nincs
csak kivagyiság alatt az önzés

vagyok dunnában a toll

fosztott testek melegét hordom,

őrizve álmát munkából
törődöttnek és vagyok
asztalon a kenyér

néha száraz és
másnapok alatt morzsolt,

hogy borítsam húsod,

s legyek véred

szítva benned tüzet,

hogy sose legyél hó alatt jég...

Beszélgetések Istennel

III.

Már károg az ég

és a fák is lobbannak egy utolsót

mielőtt még

égre tárt karokkal várnák csupaszon

új fehér ruhájukat.

Dolgozom.

Kisebesedett tenyerem magába szívja

a megalázottak sóhaját.

Talán rajzolhatnék véremmel ha

lenne csepp időd és pillantást

is vetnél jeleimre de

a világ most túl aktív és a rengeteg ima

mind meghallgatásra vár -bár Te,
mindannyiunknak
közös,

félelemmel szeretett

többszörös

haszonlesője vágyainknak

talán nem is figyelsz, hisz mind ugyanúgy retteg...

Közeleg az ősz

és borrá válik a gyümölcs

a múlt minden árnyéka lassan megkövül,

hogy nyom nélkül

senki ne tűnjön el.

Szerettem,

többször és öltem is ha úgy kívántad,

láttam zuhanni lelkeket és vágynak

dőlni erős férfi szíveket,

láttam születni gyermeket

szemében minden csillagok fényét

és éreztem sírásában a pokolnak tüzét,

hallottam lépésében a múltam zaját

fogta kezemben a jövőm, vénülő időm fonalát.

Voltam anya és voltam csendes társ - egy életben -

voltam botlás, sós könny nevető szemekben,

voltam félig halott és egészen élő

reménnyel fekvő csalódással kelő,

lehettem volna feleség, hétköznapi asszony

de csak ember maradtam, egy árnyék a múlton.